Kedd reggel. Álmosan keltem, mert nyolcra suliba kellett mennem. Odakint sütött a nap, az ég kék volt (de nem kékebb, mint New Yorkban), viszont az ágyam mindkettőt felülmúlta. Semmi kedvem nem volt visszamenni egy olyan helyre, ahol már az első benyomást elszartam, de ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy, ha mérnök szeretnék lenni, akkor jó lenne bemenni a suliba. Végül az ép eszemre hallgattam – még szerencse, és kimásztam az ágyból. Samaraként (Kör-sorozat) lihegtem be a fürdőszobába, ahol a tükörbe nézve megijedtem saját magamtól, de mentségemre szolgáljon, hogy nagyon álmos voltam. Miután teljesen magamhoz tértem és képes voltam lemenni reggelizni, életkedvvel láttam a nap elé. A reggelinek volt egy keserű íze, s ez pont elég volt ahhoz, hogy a dolgokat is keserűen nézzem ma. A szüleim már a cégnél voltak, Made pedig most is úgy nézett ki, mint Szörnyella.
 - Miért kapkodsz annyira? – kérdeztem.
 - Hallgass már, te idióta. Mindjárt elkések – mondta a fésűvel vacakolva. Őrült egy húgom van, de kénytelen voltam elmosolyodni, amint figyeltem a kapkodását.
 - El tudsz vinni a suliba? – nézett rám reménnyel a szemeiben.
 - Hát, ha megvársz – feleltem, majd megtöröltem a számat, felálltam a székről, a hátamra kaptam a táskát, s indulhattunk is. Odakint Mrs. Hill már a virágait locsolgatta, de mivel észrevett, intettem neki.
 - Jó reggelt, Mrs. Hill!
 - Szervusz, Nathaniel. Szép reggelünk van, nem de? – kérdezte, én pedig halványan elmosolyodtam. Beültünk apám skoda yetijébe, majd elhúztúnk. Sikeresen kikerültem a kukát (amihez kellemetlen emlékek fűznek), s gyorsan elhajtottunk.
 - Kérlek, Nate, nem mehetnénk egy kicsit gyorsabban? A barátaim már biztosan várnak – nyávogott.
 - Gyalog is mehetsz, ha gondolod – mondtam vigyorral az arcomon.
 - Figyelj. Én megértem, hogy neked nincsenek barátaid, de tekintettel lehetnél arra, hogy nekem igen is vannak, sőt, bővölködöm belőlük, szóval nem szeretném, ha utolsóként érkeznénk – sújtott le rám. A szavai kissé szívenütöttek, de tudtam, hogy igaza van.
Hogy miért nem voltak barátaim? Túl zárkózott voltam egy baráti kapcsolathoz, úgy gondolom, hogy senki sem szeretne egy olyan barátot magának, aki folyton csak olvas, zenét hallgat és minden olyasmit csinál, amit egy normális tizenéves nem. Így hát, meg voltam egyedül is. Mikor még kisebb voltam, voltak barátaim, de mivel betegeskedtem, néha utazgattunk, ezért egy kapcsolatom sem tartott sokáig a „barátaimmal”. Az elmúlt hónapokban pedig kezdtem lúzerré válni a régi sulimban, szóval mindenki megtartotta a kellő távolságot, ami engem illet. Itt volt egy lehetőség barátokat szerezni, de azt hiszem, egy kicsit féltem tőle.
 - Végre! – sóhajtott fel Made - Már azt hittem, hogy alszol -  nyávogott ismét, majd kiugrott az autóból, még mielőtt leparkolhattam volna. Parkolás után hátranyúltam a táskámért a hátsóülésre, odafordulva pedig megláttam az ablakon keresztül a „futballista fiúkat”. Zöld kabátok, zöld edzőcipők és zöld táskák, mint valami rossz természetvédők. Fájt rájuk nézni: mindenki őket figyelte, elégedettek voltak, népszerűek, barátokkal és lányokkal körülvéve. Azt hiszem, az irigység volt az, ami fájdalmat okozott, és én nem tettem ellene semmit.
Az első óra jónak ígérkezett: irodalom Mr. Bowmannal. Elsiettem a szekrényemig, ezúttal sokkal óvatosabb voltam a kulccsal, s bepakoltam egy néhány füzetet. Amint végighaladtam a folyosón, felfigyeltem arra, hogy mindenki más teleragasztja a szekrényét fotókkal, poszterekkel, bélyegekkel. Aztán ott volt az én szekrényem, ami kongott az ürességtől. Eddig még nem gondoltam egyszer se arra, hogy kipakolhatnék néhány fotót arról, amit szeretek. Nem mintha bárkit is érdekelne, hogy mit szeretek én, a láthatatlan, de talán megpróbálhatnék olyan lenni, mint a többiek.
Felmentem az osztályomba, ahol a lassan már megszokott zsivaj fogadott. Senki sem vette észre különösebb képen az érkezésemet, Katie kivételével.
 - Szia – mosolygott bájosan, engem pedig teljesen meglepett, hogy egyáltalán észrevett.
 - Hh… szia – dadogtam zavartan, majd a hajamba túrtam. Egy pillanatra megtorpantam, de aztán folytattam az irányt a padom felé, és következhetett a tipikus láthatatlan-akció: „lecsúszás” és „padbaolvadás”. Óvatosan benyúltam a táskámba, majd kikotorásztam a tolltartómat és a telefonomat. Bár a divat már rég az iPhone szériát és a spécibbnél spécibb smartphone-okat diktálja, nekem még mindig csak egy ócska telóm van, amit simán téglának hívok. Szóval, fogtam a téglát és nyomkodtam rajta minden szirt-szart, csak, hogy lekössem valamivel a figyelmemet a többiekről. Próbáltam nem feltűnően mutogatni a telefont, mivel féltem, hogy talán megismétlődhetnek a tegnapi dolgok. Utólag kiderült, hogy volt is mitől félnem.
 - Nézzétek, az invizibíl gyereknél telefon van – emelte fel a hangját Josh az osztály felé. Eléggé elpirulhattam, s rögtön a karjaim közé rejtettem a téglát.
– Hoppá, de hát ez nem is egy telefon, hanem egy tégla.
Hurrá, végre már ketten is tudtuk a nevét.
 - Josh, ülj le – szólt közbe Katie, megtörve a hangos nevetést. – Ekkora seggfej azért nem lehetsz. Vagy mégis – mondta.
 - Na, cica. Ne húzd már fel magad ezen – mondta a focista, majd átkarolta Katiet, aki csak legyintett.
 - Ne törődj vele – olvastam le a lány szájáról, aki aztán megfordult, és megcsókolta a fiút. Ekkor vettem észre, hogy remegtek a kezeim, azt hiszem, az idegtől. Az első óránk matek volt, Mr. Graham-mel. Graham fiatal, szigorú és könyörtelen, erre már az első órán rájöttünk, viszont szereti a szép lányokat.
 - Üdv, fiatalok. Az én nevem Keith Graham, az óráimon nincs evés, beszélgetés, mobiltelefonozás és egyéb szabálysértő foglalkozás. Mindig legyen nálatok a felszerelésetek, kivéve, ha azt mondom, hogy ne hozzátok – fogta rövidre a témát. – A ti neveitekre nem vagyok kíváncsi, azt most úgy sem tudnám megjegyezni. Térjünk is rögtön a lényegre – ugrott bele a mélyvízbe, amit hangos hörrögések fogadtak. A sok elégedetlen arcot látva a tanár a vonalzójával az asztalra csapott, s a zaj rögtön elnémult. Egy szót sem mertünk szólni, inkább végigszenvedtük a matek órát. Felszabadító érzés volt hallani, amint megszólal a csengő, de még felszabadítóbb volt az, mikor fel is ugorhattunk a padokból. Egyenest a szekrényemhez siettem, hogy megszabaduljak a matematikai felszerelés látványától, ezután elmentem az étkezdébe tízóraizni. Amint beléptem a nagy terembe, csodálkozva vettem észre, hogy a klikkesedés érvényes a kajáláskor együttöltött időre is. Nem volt sok választásom, szóval leültem egy szabad asztalhoz. Épp az uzsonnás dobozomat nyitottam fel, amikor a jobb fülem mellől egy hangot hallottam megszólalni.
 - Leülhetek? – kérdezte a mellettem ácsorgó lány. Furcsálottam, hogy pont mellém szeretne leülni, de örömmel fogadtam a kérdését.
 - Persze – feleltem rövid habozás után.
 - Remek – mondta, majd beült mellém. – Holly vagyok – mutatkozott be, majd kezetráztunk.
 - Én pedig Nathaniel, örvendek – biccentettem egy mosollyal.
 - Honnan jösz? – kérdezte a lány.
 - Tessék? – néztem rá értetlenül.
 - Ahogy elnézem, nem vagy idevalósi. – felelte végignézve rajtam. – Stílusosan lapított haj, csőszárú nadrág és ing. Felénk nem gyakran hordanak ilyesmit – kuncogott, majd beleharapott a szendvicsébe.
 - Jah, igen – túrtam bele zavartan a hajamba. - Amúgy New Yorkból jövök – feleltem végre a kérdésére, majd én is enni kezdtem.
 - Na és ott milyen volt az élet? Gondolom nem sikerült még hozzászoknod egy olyan unalmas városhoz, mint Newcross – folytatta.
 - Őszintén szólva? Most már, hogy ideültél, kezdek örülni neki, hogy elköltöztünk – válaszoltam két falat között, a lány pedig láthatóan zavarba jött.
 - Örvendek. Lóghatnánk együtt suli után – mondta mosolyogva, én pedig nagyra tágult szemekkel majd’ elfelejtettem reagálni. – Nos?
 - Ó, persze. Bocsi, csak kissé nehezen megy a beilleszkedés – feleltem.
 - Amiatt ne aggódj, könnyen megkedveltetheted magad az itteniekkel – bíztatott, majd felállt. – Én kettőig vagyok itt, találkozunk negyedkor a parkban?
 - Persze – válaszoltam örömteljesen, megtörölve a számat.
 - Remek. Akkor majd ott várlak – felelte, s elment. Azt hiszem, elég jól elcsevegtünk, bár az egész nem tarthatott tovább két percnél. Azért lássuk be, az én esetemben ez azért sokkal több, mint a semmi.
A megbeszélt találkozóra gondolva az órák hamar lepörögtek előttem, szinte el voltam szállva, ha csak arra gondoltam, hogy Holly a barátom lehet. Kettőkor, meghallva a csengőt olyan gyorsan ugrottam fel a padomból, hogy még magam is meglepődtem a viselkedésemen. Majdnem a tanárnő előtt mentem ki az osztályból, de rájöttem, hogy egy kicsit vissza kell fognom magam.
 - Csak tessék – mondtam sunyi mosollyal a tanárnőnek megtorpanva az ajtó előtt. Ő ekkor hunyorogva rám nézett, és kihúzott háttal kisétált. Amint elhagyta a termet, nekilendülve végigsuhantam a lépcsőkön, le, a szekrényemig. Bedoptam a könyveimet, majd összeszedve magam, elsétáltam a büféig.
 - Két vaníliás croissantot kérek – nyújtottam át a pénzt a büfésnéninek. – Köszönöm – mondtam, majd kapkodva elvettem a kaját, az egyiket bemélyesztettem a táskámba, míg a másikba keményen beleharaptam, majd izgulva indultam el a park felé. A suliból kilépve már a lépcsősor tetején megláttam Holly-t, amint a padon ül, kezében egy női magazint laopzgatva. Már távolról is jól ki lehetett szemelni csinos narancssárga kardigánját, amihez egy lila csőszárú nadrágot vett fel. Odasiettem hozzá.
 - Szia – köszöntem neki, majd felnézett az újságból, és elmosolyodott.
 - Szia, Nathaniel. Hogy vagy? – kérdezte, majd összehajtogatta a magazint, betette a táskájába és felállt.
 - Jól, kössz. Na és te?
 - Meg vagyok, de ezt most hagyjuk. Inkább mondd, hogy tetszik a suli?
 - Egész jó, bár a klikkeket egy kicsit túlzásba viszik, nem gondolod? – kérdeztem, majd ő elnevette magát.
 - A klikkesedés ebben a gimiben megszokott dolog. Ott vannak például a pompomlányok – mutatott a park füves területén piknikező lányokra. Katie is ott volt, a bőre csillogott a napfényben. – Aki pomponlány, az minden előnyt élvez. Féláron kapnak ebédet, minden meccsen ott lehetnek, legyen az állami, országos vagy nemzetközi. Ezen kívül minden lány közéjük szeretne tartozni, a focistákról pedig ne is beszéljünk.
 - Na és te? – szakítottam félbe.
 - Én meg vagyok nélkülük is. Egyszer próbáltam bekerülni közéjük, de nagyon nem jött össze – mondta egy nevetés kíséretében. – Apropó, ami a focistákat illeti. Az övék a suli másik legnépszerűbb klikke. A legmenőbb bulikat szervezik év közben, s aki ott van, az már valaki. A legnagyobb partit Josh Ramsay szokta rendezni a tóparti házuknál. Erre a partira általában minden diák hivatalos, s nem érdemes kihagyni – magyarázta, én pedig próbáltam követni. Ekkor vettem észre, hogy már sétálunk egy ideje. Holly leszakított egy szórólapot egy fáról, s átnyújtotta nekem.
 - Őszibál a tóparti háznál. Hozz magaddal valakit, s lazíts a kellemes zene mellett a haverjaiddal. Mert ahol mi vagyunk, ott áll a bál – olvastam fel a lapon álló szöveget, amin a focisták csoportképe ragyogott.
 - Erről beszéltem – tette hozzá Holly.
 - Szóval, ide bárki elmehet? – kérdeztem, lengetve a lapot.
 - Igen. Az egyetlen feltétel az, hogy a témához kell öltöznöd – mondta, én pedig ekkor megálltam. Értetlen képemet látva, folytatta:
 - A bált megelőző két nap folyamán a focisták közlik a diákokkal a bál témáját. Tavaly a vadnyugat volt, azelőtt pedig a tengerpart. Ennek megfelelően a diákok mikor bikiniben, mikor csizmában jelentek meg a partin – világosított fel a lány, én pedig bólintottam.
 - Na és mi a helyzet ezzel a „hozz magaddal valakit” dologgal? – kérdeztem.
 - Ó, az mellékes, kapcsolatban levőket érint. Hozd el a barátnődet, szívesen megismerném – mondta.
 - Nincs barátnőm – tettem hozzá beletúrva a hajamba.
 - Jah, értem. – felelte. Néhány másodperc csend után megszólalt: - Mit eszel?
 - Vaníliás croissantot. Kérsz? Még van egy a táskámban. – feleltem.
 - Vaníliás? Naná, a kedvencem! – csillantak fel a szemei, majd kikerestem a táskámból a croissantot. Figyeltem, amint jóízűen megkóstolja, majd elégedetten mosolyog.
 - Ez isteni.
 - Ugye?
 - Nincs is jobb a vaníliás croissantnál. Figyelj, nekem mennem kell. Holnap találkozunk? – kérdezte mosolyogva, majd hátrált egy néhány lépéssel.
 - Naná.
 - Akkor holnap. Szia – integetett, majd mosolyogva én is intettem neki. Azt hiszem, elég jól sikerült ahhoz képest, hogy teljesen zöldfülű vagyok barátkozás téren. A parkoló felé vettem az irányt, majd hazamentem.
 - Szia, anya – köszöntem, miután belépve a házba ledobtam a táskámat. Leültem a pulthoz, ahol anyám már ebéddel várt.
 - Szervusz, fiam. Na, mi újság a suliban? – kérdezte.
 - Ááá, semmi különös – mondtam, a kanalat a levesben forgatva. – Azon kívül, hogy összeismerkedtem egy lánnyal. – fűztem még hozzá.
 - Egy lánnyal? – ismételte anyám csillogó szemekkel.
 - Aha. Na de én felhúzok – kaptam fel a táskámat, majd felrohantam anélkül, hogy megkóstoltam volna a levest.
 - Várj már! Hová rohansz? Mesélj egy kicsit anyádnak! – kiáltotta utánam, de hiába. Bezártam a szobám ajtaját, majd bekapcsoltam a laptopomat. Rég néztem már a postafiókom, szóval épp ideje volt. A levelezőtársam, Anonym utolsó levele két hete érkezett, arra pedig rég válaszoltam már, szóval írtam neki néhány sort.
 „Kedves barátom! Szokatlan még Newcross és csendesebb, mint amit megszoktam. A gimiben még nincsenek barátaim, egy lányt kivéve. Úgy gondolom, hogy nevezhetem a barátomnak, vagy legalább a haveromnak, bár még csak ma ismertem meg, de kedvesnek tűnik. Sétáltunk is suli után, és találd ki, hogy mi a kedvenc harapnivalója! Ugyanaz, ami neked és nekem, a vaníliás croissant. Azt hiszem, jól ki fogok jönni vele; talán nem is volt rossz ötlet Newcrossba költözni. Majd még jelentkezem, szia.

U.I.: Jah, és válaszolj mielőbb!”
Ráklikkeltem a Küldés gombra, majd kikapcsoltam a laptopot. A matek házi leírása után (ami szörnyű kínokat jelentett) zenét hallgattam, amibe sikeresen bele is aludtam – ismét. Mikor felkeltem, futottam egyet odakint. Jót tett a friss levegő, felüdítő volt kilépni a gondok alól és belépni a saját világomba.  Két utcával arrébb összefutottam Hollyval.
 - Szia – intett. – Hát te?
 - Szia. Kocogni járok esténként, és épp erre vezetett az utam – mondtam halvány mosollyal az arcomon.
 - Hűha, úgy látszik, nem csak a croissant közös bennünk – vigyorgott.
 - Szóval te is futsz? – kérdeztem.
 - Sportolok, szóval a futás kihagyhatatlan – felelte, majd elindultunk kocogni.
 - Sportolsz? Mégis mit? – tettem fel a kérdést, mintha elképzelhetetlen lenne, amit mondott.
 - Benne vagyok a suli úszócsapatában. Jobban mondva szinkronúszó vagyok.
 - Wao. Mindenre számítottam, csak erre nem.
 - Mire célzol? Talán cikinek tartod? – nézett rám hunyorítva.
 - Nem, dehogy. Sőt! – feleltem. Tényleg semmi bajom sincs a szinkronússzással. – Pont ellenkezőleg. Nagyon szép sportágnak találom, mert egyszerre van meg benne a csapatmunka, a mozgás és a zene – folytattam, ő pedig elmosolyodott. Az utca végénél levő parkban szokás szerint ismét megálltam Hollyval.
 - Vizet? – kérdeztem, majd átnyújtottam neki a palackot.
 - Igen, kérek – vette el lihegve, majd megitta. – Én innen már visszafelé megyek.
 - Én pedig erre – mutattam az ellenkező irányba.
 - Hát, akkor már tényleg csak holnap találkozunk – mondta, majd felnevettünk.
 - Igen, azt hiszem. Akkor jó éjt neked – feleltem, majd lassan futni kezdtem.
 - Kössz, neked is, Nathaniel! – kiáltott utánam, s ő is elindult, de én ekkor megálltam, s még visszafordultam egy pillanatra:
 - Nate, simán csak Nate – mondtam, s ő is hátrafordult egy másodperc erejéig, majd egy mosoly kíséretében továbbment.
Az estém hátralevő részét gondolkozással és zenehallgatással töltöttem. Tetszik nekem ez a barátosdi, csak aztán nehogy elszalasszam az alkalmat, ami itt van előttem, először az életben. Rájöttem, hogy a lehetőségek mindig egy karnyújtásnyira vannak tőlünk, csak bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy meg is ragadjuk őket.