Minden akkor kezdődött, amikor ide költöztünk. Nem én akartam így, egyszerűen csak így alakult, de bár tehettem volna ellene valamit. Már két hete lakunk itt, de a padlón még mindig hever néhány jól megpakolt doboz. A napokat leginkább internetezéssel, olvasással, zenehallgatással és gondolkozással töltöm. Emiatt a régi iskolámban is gyakran elítéltek, de idővel hozzászoktam. Sőt, eléggé tetszett, hogy láthatatlan lehettem, mert így legalább nem kellett azon aggódnom, hogy valamiért cikizni fognak. Csak az a baj, hogy ez mégis megtörtént, a cikizés kiváltó oka pedig épp a láthatatlanságom volt. Szerettem elbújni a padban és a szüneteket a könyvekbe rejtőzve tölteni, megfeledkezni a körülvevő nyüzsgésről és önmagam lenni. Próbáltam is adni magam, de mégis rámragadt az „überstréber” jelző. Pedig nem vagyok én kocka, csak szeretek olvasni és új világokat felfedezni a könyvekben. Az pedig egy másik dolog, hogy soha nem voltam hülye a suliban, már ami a tanulást illeti.
Aztán, amikor a szüleim elmondták, hogy New York hangos belvárosából egy kertvárosba költözünk, fellélegeztem. Nem voltak barátaim, nem jártam bulikba, mint más, velem egy idős fiúk és mégis… reméltem, hogy csak egy néhány hétig kellesz itt élnünk, de tévedtem. Az egész olyan szokatlan volt ideérve, nem ismertem senkit sem – tény, hogy New Yorkban sem, de ott legalább nem voltak zavaró szomszédaink. Már a második nap átjött hozzánk a szemben lakó nő, hogy üdvözölhessen. Három gyereke van és egy non-stop dolgozó férje, szóval sohasem unatkozik. Éreztem, hogy nem fogok kijönni vele. Az egyetlen vígaszt az jelentette számomra érkezéskor, hogy itt egy lehetőség új lapot kezdeni: senki sem ismer, nem ítélkezhetnek felettem és ami a legjobb, talán még barátokat is szerezhetnék, de, hogy ne túlozzak, az egyes szám is megteszi.
Amióta itt vagyunk, nem találom a helyem. Éjszakánként nem tudok aludni, ezért sokszor felkelek az ágyamból és járkálok a szobában, de még olvasni sem vagyok képes ugyanúgy, mint a régi házunkban. Az egész olyan szokatlan még. Mivel szünet van, reggelente is futni járok, amit suliidőben amúgy mellőzök, szóval olyankor marad az esti futás. A napi futásokat leszámítva, még egyszer sem mozdultam ki ebből a nyamvadt házból, bár őszintén szólva, nincs is hozzá kedvem.

Hétfő van, és ma suliba kellett mennem. Anyám annyira félt attól, hogy nem fogok boldogulni, hogy elfuvarozott az iskoláig.
 - Anya, húzz le itt. Innen már eltalálok. – mondtam egy sarokkal a suli előtt, majd anyám fékezett.
 - Biztos, kicsim? – kérdezte, majd szemforgatva megsimogatott, de én kibújtam alóla.
 - Persze. – mondtam, s már nyitottam is az ajtót. Felkaptam a táskámat, s felléptem a járdára.
 - Sok sikert! Csak menj a titkárságra és jelentkezz be! – szólt még az ablakon keresztül, majd megvárta, míg lassan eltűnök az iskola felé közeledő diákok között, s elhajtott. Folyton anyáskodik felettem; soha nem fogja megérteni, hogy nem vagyok többé 12 éves. Bár ekkor már nem is érdekelt, mert kezdtem hozzászokni az új környezethez. A suli épülete óriási volt, s egy csomó diák vette körül, csoportokba verődve. Ez volt az első dolog, ami kiszúrta a szemem: a klikkek. Teljesen meg lehetett különböztetni az értelmileg előrehaladottabbakat a fogyiktól, láthatatlan fallal voltak elválasztva  a menők a lúzerektől. Emósok, „bálkirálynők”, okosak és a suli sztárjai. Aki pedig nem tartozott sehová, maradt a láthatatlan maradék között. Rájöttem, hogy minden bizonnyal én is ide fogok tartozni, szóval beletörődtem a sorsomba, ami semmit sem változott azt leszámítva, hogy ezúttal tényleg sikerült láthatatlannak maradnom. A folyosón végigsétálva felidéződött bennem a new york-i zsivaj, de ez másabb volt. Az ajtókat figyeltem, hogy vajon melyik nyithat az igazgatói irodába. Aztán, mikor megláttam, egyértelmű volt, hogy ez lesz az: különbözött a többi ajtótól, kétszer akkora volt, s csak homályos üvegen keresztül lehetett belátni a terembe. Az ajtó felett pedig egy táblán nagy, nyomtatott betűkkel állt, hogy Igazgatói iroda. Dupla kopogás után benyitottam, de csak egy kicsi résen dugtam be a fejem. Ekkor a diri intett, hogy fáradjak be, én pedig zavartan becsuktam magam mögött az ajtó. A kinti zaj rögtön elhalkult.
 - Miben segíthetek, fiatal ember? – kérdezte.
 - Öö, most érkeztem, New Yorkból. Azt mondták, hogy ide kellesz jönnöm az órarendemért és egy kisebb eligazításért. – feleltem, akaratom ellenére kissé dadogva.
 - Áá, szóval te lehetsz… hmm… - mormogta az iratai között kutatva.
 - Nathaniel Lewis. – egészítettem ki az igazgató szavait.
 - Ó, itt is van. Tehát te vagy Nathaniel. Hát, üdvözöllek iskolánkban. – állt fel a forgószékből, hogy kezet foghassunk.  - Itt az órarended. – mondta, egy lapot átnyújtván. – Az osztálytermed az emeleten van, a többiek bizonyára már bementek. Menj nyugodtan; ne izgulj, Mr. Bowman kedves ember, biztos ott találod majd. Fel a lépcsőn, majd balra egyenest a 3. terem. – magyarázta, majd a lapra pillantva megértettem, hogy Mr. Bowman az osztályfőnököm. – Jah, és ne felejtsd el átadni neki ezt. – tette hozzá sietve, majd átnyújtott még egy lapot.
 - Köszönöm, Mr. Clark. – biccentettem felé, majd kimentem a folyosóra. Csak ekkor tűnt fel, hogy kezdett minden elcsitulni, lassan már mindenki bement az osztálytermébe, csak én voltam az egyetlen, aki még mindig nem boldogult egyedül. Fel a lépcsőn, majd balra a 3. terem, ezt ismételgettem magamban. Az osztály ajtaja elé érve megtorpantam, majd mély levegővétel kíséretében benyitottam a terembe. Ekkor legalább húsz szempár szegeződött rám, és súgdolózások zaja csapott meg. Odaléptem Mr. Bowmanhoz, majd átnyújtottam neki a lapot, amit a diri küldött. Ekkor mosolyogva megszólalt.
 - Hé, fiatalok. Kérlek, köszöntsétek udvariasan új osztálytársatokat, Nathaniel Lewist.
Amint befejezte a mondatot, halk hörgések és röhécselések hallatszottak, lenézést és „kit érdekel?” véleményeket közvetítve.
 - Nathaniel, kérlek, foglalj helyet. – mondta, majd körülnéztem. Senkinem sem mertem a szemébe nézni, csak egy szabad padot kerestem. Az osztály öt padsorba volt felosztva, soronként szintén öt paddal. Az utolsóelőtti sorban találtam is egy helyet középtájt, egy fiú és egy lány szomszédságában. Egyik sem szólt hozzám, szóval bevetettem a szokásos módszereimet: leültem, kissé lecsúsztam a széken, majd beleolvadtam a padba. Mr. Bowman rövid nyitóbeszédet tartott az osztálynak, de láthatólag senki sem figyelt, még én sem, bár próbáltam koncentrálni, de az ismeretlen arcok jobban lekötötték a figyelmemet. A mellettem ülő lány feltűnően rágózott és firkált a füzetébe, a másik oldalamon levő fiú pedig jól elszórakozott a körülötte ülőkkel. Első ránézésre meg lehet állapítani róla és társairól, hogy minden bizonnyal a futballoznak, az egyik közülük kezében egy labdát szorított, s emellett néhányuk tipikus focis dzsekit viselt. Próbáltam továbbra is láthatatlan maradni és meghúzódni a saját szférámban. Megkönnyebbülten lélegeztem fel a csengő hallatára, ekkor az egész termet zajongás borította el. Néhány csacsogó lány körülállta egymást és rögtön pletykálni kezdett, míg a focisták, mint valami veszett állatok, kirohantak a teremből, útközbe odalegyintve néhány csinos lány fenekére. Mindenkit lefoglalt valami, csak én ültem ott egy ideig, mint valami hülye. Felálltam, mert untam, hogy dilisnek néznek, s megkerestem a szekrényemet. Egészen praktikus kulcsot kaptam hozzá, felakasztható bárhová. A folyosó ismét állatkerthez hasonlított, de igyekeztem megszorulni a háttérben a kulccsal bajlódva, viszont, amilyen idétlen vagyok, leejtettem, és tapogatni kezdtem utána a padlón. Ekkor éreztem, hogy hátulról valaki fellök, én pedig előre estem, és mindenki el kezdett nevetni. Gyorsan felkaptam a kulcsot, kinyitottam a szekrényt, betettem néhány cuccot, majd elrohantam, egyenesen a férfivécébe. Odabent csak egy-két fiú végezte a dolgát, én pedig próbáltam rendbe szedni magam. Sikerült feldolgoznom az elmúlt néhány másodperc eseményeit, majd megráztam a fejem és összeszedtem a gondolataimat. Előszedtem a táskámból egy simulós sapkát és visszamentem a termembe. Észrevétlenül leültem, körülöttem még mindig ricsaj volt. Előszedtem egy könyvet, s elbújtam mögé. Már épp kezdtem élvezni, amikor valaki kiszedte a kezemből.
 - Mit olvasol, virágszál? – kérdezte az egyik „futballista vagyok” fiú.
 - Add vissza. – álltam fel, majd kitéptem a kezéből, s visszaültem.
 - Na, csak nem megharagudtál? – mondta, szavaiból pedig áradt a cinizmus. Gyilkos tekintetekkel ránéztem, majd röhögve pacsizott a haverjaival, s leültek a helyükre.
  - Bunkó vagy, Josh. – szólalt meg egy lány az első sorokból hátrafordulva a barátnőitől. 
 - Most mi baj, Katie? Csak játszadoztunk egy kicsit. – felelte a futballista – akiről kiderült, hogy a neve Josh -, majd megveregette a vállamat. - Igaz, noname? – kérdezte, majd ismét felnevetett. A lány szemforgatva felsóhajtott, majd megszólított:
 - Ne törődj velük, csak első nap szivatnak, azután ráunnak. Legalábbis remélem. – mondta, majd fenyegetően Joshra pillantott, aki hozzálépett, majd átölelte. – Hagyjál már. – mondta Katie, s kibújva a fiú karjai közül, visszafordult a csacsogó barátnőihez. Josh kitárt kezekkel, ámultan fogadta a lány reakcióját, majd a haverjaival ismét röhögni kezdtek. Semmi kétségem sem volt felőle, mind idióták. A következő óra gyorsan elrepült – nem csoda, hisz szintén Mr. Bowmannal töltöttük, majd csengetéskor szinte mindenki egyszerre pattant fel a székekről.
 - További kellemes napot, fiatalok. – fejezte be a középkorú angoltanár, de már senki sem figyelt rá, mindenki az ajtó felé igyekezett. Utolsóként készültem távozni az osztályból, csigalassú tempómnak köszönhetően.
- Magának is, Mr. Bowman. – biccentettem oda a tanárnak egy mosoly kíséretében, kilépve az ajtón, ő pedig kedves szemekkel fogadta egyedüli visszajelzésemet. A suliból kiérve lesétáltam a hosszú lépcsősoron, majd megpillantottam a fák melletti padon ülő Katiet, amint a barátnőivel cseveg. Mivel elhaladtam mellettük, megálltam, és megszólítottam:
 - Figyelj, csak… köszi, hogy… - dadogtam, de ő félbeszakított.
 - Szóra sem érdemes. – mosolygott, majd kezet nyújtott. – Amúgy Katie vagyok. – mondta, én pedig észheztérve kezetráztam vele.
 – Nathaniel, Nathaniel Lewis. – mormogtam, majd elengedtem a kezét. Azt hiszem, már egy jó ideje rázhattam.
 - Hát, örvendtem. – mondta, majd egy halk „Én is” kíséretében elmentem. Néhány lépés után óvatosan hátranéztem, ő újból a barátnőivel beszélgetett. Ekkor vettem észre, hogy mosolygok.
A napom amúgy elég lassan telt, zenét hallgattam, kipróbáltam néhány új programot a laptopomon és próbáltam passzolni a sulival kapcsolatos, anyámék által feltett kérdéseket.
 - De mesélj már, milyen volt az első nap? – kérdezte anya széles mosollyal.
 - Jó. – feleltem hidegen, az ebédemet kavargatva.
 - Ennyi? Jó? Valami kielégítőbb válaszra számítottam. Bár mit is vártam? Hisz 16 éves vagy, úgysem avatnád be anyádat a dolgaidba. – mondta, majd megunva a siránkozó monológját, közbeszóltam.
 - Khh… Megtaláltam az osztályomat, elestem a folyosón és megpróbáltam olvasni. Nagyjából ennyi, azt hiszem
A részletekbe persze a világért sem avattam volna be.
 - Elestél? De, ugye nem történt semmi komolyabb baj? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
 - Jaj, ugyan, anya! Csak épp, hogy megcsúsztam, nem vészes. – próbáltam nyugtatni.
 - Oké, oké, békén hagylak. – mondta, s magamban ekkor fellélegeztem. - Csak még egy kérdés. – tette hozzá, s morogni kezdtem. – Barátkoztál már valakikkel? – kérdezte.
 - Ja, van már egy néhány barátom. – füllentettem, hogy ne faggatózzon annyit.
 - Remek, Nate! Tudd, hogy bármikor elhozhatod őket hozzánk, szívesen megismernénk őket apáddal. – mondta lelkesen.
 - Rendben, anya, majd elhozom őket. Egyszer. Talán. – zártam le a témát. – Kössz az ebédet, de most felhúzok. – mondtam, majd felugrottam az asztaltól, s bezárkóztam a szobámba. Végre egyedül lehettem, a saját világomban. Felhangosítottam a zene hangerejét, majd netezni kezdtem, s este hétkor arra ébredtem fel, hogy szétterülve fekszek az íróasztalon. Rendesen bealudtam, s még csak észre sem vettem, hogy álmos vagyok. Átöltöztem, majd futottam egyet odakint. Az utca végén levő parknál megpihentem egy padon, s próbáltam kizárni minden más zajt, csak a csendre koncentrálni. Meleg volt odakint, a nap teljesen átmelegítette az arcomat, de a pillanatot megzavarta a szomszéd, aki épp a kutyáját sétáltatta.
 -Üdv! – köszönt vigyorogva, én pedig hamis mosollyal odaintettem neki. – Csak nem kocogsz? – kérdezte.
 - Hát, most épp nem. Pihenek, mint látja. – mondtam, ő pedig nevetni kezdett.
 - Azt látom. Nem tartasz velem? Hazafelé igyekszem. – tette hozzá, majd udvariasságból belementem. Útközben rájöttem, hogy, a feleségéhez képest, elég jó fej. Elcsevegtünk, s észre sem vettem, de egy-kettőre hazaértünk.
 - Szervusz, fiam, majd még beszélünk. – köszönt el, majd átsétált a kutyájával az úton.
 - Viszlát. – válaszoltam, majd bementem a házba.
 - Látom elég jól kijössz az új szomszéddal. – jegyezte meg anyám, amint a tányérokat törölgette, mikor beléptem.
 - Hát, rosszabbra számítottam. – feleltem, ő pedig felnevetett.
 - Fent hagytam a vacsidat, de a tányért majd hozd le! – szólt utánam, amint felrohantam a lépcsőn, s eltűntem a folyosón. A vacsorám persze már kihűlt, de túlságosan lusta voltam ahhoz, hogy lemenjek csak azért, hogy felmelegítsem, szóval csak egyetlen választásom maradt: hidegen megenni. Nem is zavart, mivel észre sem vettem laptopozás közben, hogy kihűlt. Meglestem a Facebook oldalamat, s meglepődve vettem észre, hogy az iskola felkért, hogy like-oljam az oldalát. Hát, ezek aztán fanatikus megszállottak.